22 Jun Haltermelés ökotudatosan – A harcsa háziasítása

Régi szokás, hogy karácsonykor halat eszünk. Ilyenkor megugrik a halfogyasztás, még az is halat eszik, aki az év többi időszakában nem szokott. Ennek a szokásnak többféle eredete, magyarázata van: egyrészt az előesti böjt magyarázhatja, másrészt az apró pikkelyek – a halpénz – a babona szerint pénzügyi javulást hoznak a következő évre. Azt is tartják, hogy a fürge, mozgékony hal fogyasztásától a család is fürgén, agilisen lép majd át a következő esztendőbe. Akárhogy is, karácsonykor mérhetően megnő a halfogyasztás Magyarországon. Ez a növekedés azonban nagyrészt a pontyfogyasztás növekedésében érhető tetten. De miért nem eszünk ilyenkor mást – például harcsát?

Természetesen a tengeri halak is szóba kerülhetnének. Ezek azonban itthon inkább luxus-számba mennek, ráadásul a tengeri halászat – jelenlegi formájában – nem fenntartható. A világ fehérjeszükséglete viszont egyre nő, a halak pedig egészséges, ízletes hús formájában szolgáltatják ezt számunkra – de a tengeri halfogás a nyolcvanas évek végétől nem növekszik, fenntarthatóan nagyjából évi 95 millió tonna szinten stagnál. Néhány évig tudnánk ennél valamivel többet is fogni, de az elkerülhetetlenül a tengeri halpopulációk összeomlásához vezetne. Éppen ezért kerül egyre nagyobb hangsúly a haltenyésztésre. Mára a tenyésztett halak mennyisége már elérte a fogott halakét, sőt az asztalunkra kerülő étkezési halak nagyobb része kerül ki a tenyésztett halak közül, mint a halászflották hálóiból. Ez a trend Bercsényi Miklós emeritus egyetemi tanár szerint körülbelül negyven éve kezdődött és a jövőben egyre nagyobb lesz a haltenyésztés jelentősége.

Az édesvízi halak tenyésztésében Kína magasan kiemelkedik: a haltermelés körülbelül 80%-a Kínához köthető. A hazai haltermelés 18 000 tonna körül van évente – és ennek túlnyomó része ponty.

A ponty – annak ellenére, hogy igencsak szálkás jószág – a legnépszerűbb halunk. Nem csoda: a tenyésztése évszázados múltra tekint vissza, olcsón, és hazai körülmények között egyszerűen lehet nagy mennyiségben termelni. Azt mondhatjuk, hogy a pontyot háziasítottuk.

De mi a helyzet más, finomabb húsú, szálkátlan halfajok tenyésztésével, háziasításával? A ragadozó halak közül a süllő és a harcsa szálkátlanok, igen magas minőségű a húsuk – intenzív tavi tenyésztésük azonban eddig még nem volt megoldott. A két halfaj közül a harcsa tűnik olyannak, amit viszonylag könnyen be lehet illeszteni a magyarországi tógazdasági gyakorlatba is – ugyanúgy földmedrű tavakban lehetne tenyészteni, mint a jelenlegi olcsó pontyot. Hazánkban a hagyományos pontyos halgazdaságokban jórészt sekély tavak vannak. Ez 1,20-1,50 méteres vízmélységet jelent. Vízhőmérsékletük éppúgy változó, mint a természetes tavaké, pl. a Balatoné. Ezekben körülbelül 6 hónapon keresztül lehet növelni a halakat. A téli hónapokban a hideg vízben a táplálkozás és a biológiai folyamatok lelassulnak, nem növekszik számottevően sem a harcsa, sem a ponty. Itt három év szükséges ahhoz, hogy elérjék az étkezési méretet, ami nálunk 2-3 kg. A harcsa zárt rendszerben, évi 365 napon keresztül 26 ^oC vízhőmérsékleten tartva ugyan egy év alatt is eléri ezt a méretet, de ennek az önköltsége nem kevés.

Egy nemzetközi projekt keretében úgy tűnik, sikerült biztató eredményeket elérni a harcsa háziasításával kapcsolatban: kombinált üzemmódban, két év alatt lehet félintenzív körülmények étkezési méretűre, 2,5-3 kg-osra növelni őshonos halunkat, a szürke harcsát, amivel az már

versenyképes marad a dél-kelet ázsiai import harcsafélékkel is. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy a harcsa szaporítását novemberben végzik, és zárt térben, medencében nevelik április végéig. Ekkor nagyjából 100 grammos méretben helyezik ki a halakat földmedrű tavakba, ahol a szezon végére elérik a 6-800 grammot. Ezek azután telelőtavakba kerülnek, ott töltik a telet, majd tavaszra olyan tavakba helyezik ki azokat, ahol a második évre ideális étkezési hal méretűvé nőnek.

Vad ragadozó

A ragadozó halak tenyésztésével kapcsolatban az egyik probléma, hogy egészen más jellegű táplálékra van szükségük, mint a békés halaknak vagy a növényevőknek, és táplálkozási viselkedésük is egészen eltér. Bercsényi Miklós szerint intenzív tenyésztés esetén a ragadozó halakon belül is „fajra optimalizált” tápra van szükség. „A csukát, az „édesvizek tigrisét” pl. csak olyan táppal lehet etetni, amelyik mozgásban van. A mederfenékre süllyedt tápszemcséket a csuka nem veszi fel az aljzatról még ha éhen is pusztulna – így intenzív tenyésztése igen sok nehézségbe ütközik. A harcsával kapcsolatban viszont sokkal pozitívabbak a tapasztalatok, hiszen a táplálékra akkor kap rá, amikor a bajuszával hozzáér. Kémiai ingerekre reagál.”

Lévai Ferenc, az Aranyponty Zrt. vezérigazgatója szerint a harcsa a leginkább „megalkuvó” ragadozó. „Éppúgy megeszi a dögöt, mint az élő zsákmányt. Nappal pihen, éjszaka indul vadászni: méretes bajszát kinyújtja és ami a bajuszszálak közé kerül, annak vége.”

A harcsát tehát olyan mesterségesen előállított táppal is lehet etetni, amelyik a harcsa számára kellemes illatú, megfelelő fehérjetartalmú és a halat táplálkozásra ingerli. Ez a fehérjetartalom a haltápokban jellemzően hallisztből származik – a halliszt azonban a sokat kárhoztatott tengeri halászat mellékterméke. Éppen ezért a SilGen projekt egyik célja, hogy olyan, a harcsákra optimalizált haltápot fejlesszenek ki, amely fenntartható módon, a körforgásos gazdaságba illeszthető technológiával állítsanak elő. A projektben résztvevő osztrák cég, a Garant vérlisztből állított elő ilyen tápot, amellyel sikeresen lehet etetni és felnevelni a harcsákat.

Az Aranyponty Zrt. halastavaiban nevelt harcsák ilyen tápot kapnak. Nem más halakra, zsákmányállatokra vadásznak, hanem, ha megéheznek, a tóban elhelyezett pálcás etetőkhöz úsznak, ahol a pálcát orrukkal megütve kapják meg a táplálékot. Fontos, hogy ne csak a legagresszívabb, legerősebb halak férjenek hozzá az etetőhöz, ezért vagy több etetőt kell a tóban elhelyezni, vagy befúvással kell a harcsák között eloszlatni a takarmányt.

„Az intenzív ragadozóhal termelésében az egyik legjelentősebb költség a takarmányé. Ezért is, meg azért is, hogy jó élettani állapotban maradjanak – ne egyék túl magukat – jó az, ha egy kissé visszafogottan etetjük azokat – mondta el lapunknak Bercsényi Miklós. – A „méretesebb” harcsák természetes körülmények között heti egyszer-kétszer táplálkoznak. Ha pl. egy ötkilós harcsa elkap egy félkilós-kilós halat, akkor azt pár napig emészti, és hőmérséklettől függő ideig nem eszik újra. A harcsát huszonnégy fokon tartva a prédahal nagyjából másfél nap után halad át a tápcsatornáján. Mesterséges táppal etetve megkeressük az egy nap alatt felvett maximumot, és ezt visszafogjuk 10 százalékkal, hogy egy picit mindig éhesek maradjanak. Ez javítja a takarmányértékesítést és a halak egészségi állapotát is. Igazából, ha belegondolunk, nekünk emberek-nek is ilyesmi lenne az ideális.”

Monokultúra

Azzal, hogy sikerült megoldani a harcsák fajspecifikus takarmányozását, lehetővé vált az is, hogy monokultúrában tenyésszük. A harcsa ugyanis eddig igazából inkább melléktermék volt a halgazdaságokban: a ragadozó a pontyot termelő tavakban a szeméthalat, a kishalakat ette meg. A pontyos, polikultúrás tavakban (azaz amelyekben több halfaj él egymás mellett) a teljes termésnek a 4-5 százalékát adták ki a ragadozó halak.

A harcsák által igen jól hasznosított táp segítségével azonban lehetővé vált, hogy monokultúrákban tenyésszék a harcsát. Ez azt jelenti, hogy a tóban gyakorlatilag csak harcsák vannak, ráadásul igen nagy egyedsűrűségben.

A SilGen projektben kifejlesztett tartástechnológia lehetővé teszi, hogy azt a háromkilós méretet, amelyet az eddigi módszerekkel nevelt harcsák 3-4 év alatt értek el, 2 év alatt elérjék az így nevelt halak.

Igaz, ez is tartalmaz egy szakaszt, amikor zárt rendszerben, melegített vízben tartják a halat. A szaporítást ősszel, decemberben kezdik – ami azért nagyon érdekes, mert a harcsa természetes szaporodási időszaka májusra-júniusra esik. Lévai Ferenc elmondta, speciális szaktudás kellett ahhoz, hogy ezt el tudják érni: „Az anyahalak folyamatos melegítésével az ivari ciklust olyan szinten kell tartani, hogy mindig szaporítható legyen. Speciális ismeretek kellenek ehhez, például a petefészek szondázása, folyamatosan figyelni kell, milyen állapotban van a petefészekben az ikra, biztosítani kell, hogy ilyen körülmények között megmaradjanak ezek az állatok.”

A tél folyamán zárt tartásban növekedő halak májusra elérik a 10 dekagrammos méretet – ekkor helyezhetők ki halastavakba, ahol aztán a megfelelő takarmányon fél évig növekedik. A víz lehűlésével a biokémiai folyamatok lelassulnak, a harcsák nem nőnek tovább, ám továbbra is tarthatók a halastóban – a következő tavasztól őszig tartó periódusban pedig elérik azt a három kilogrammos optimumot, amely a takarmányértékesítésből, a tartási költségekből és a halhús minőségéből, eladhatóságából adódik.

Kicsit hasonlít ez a mezőgazdaság más területein ismert palántanevelésre: a palántázás különleges körülményeket igényel, aztán a kiültetett, előnevelt növénykék már a természetes körülmények között kiválóan, egészségesen növekednek.

Fajtajavítás

A harcsa ma még vad halnak számít, amelynek a genetikai alapjai igen szélesek, de olyan léptékű fajtajavítására, ami például a pontyon történt az elmúlt száz évben, a harcsánál nem került sor. A tenyésztők számára fontos, hogy kiváló teljesítményű tenyészfajtával dolgozzanak. „Mivel a harcsának – mint ahogy a legtöbb halfajnak – igen nagyszámú utódja van, akár pár százezer is, kézenfekvőnek látszott egy tömegszelekciós munka elkezdése. Volt viszont egy német haltenyésztő vállalkozás, amelyik már 10 generáció óta válogatta ki a legjobban növő ivadékok közül a következő anyahalakat. Az ő segítségükkel végeztünk egy olyan kísérletet, amelyben összehasonlítottuk az ő szelektált szülőállományuk, és egy magyar halgazdaság szelektálatlan szülőállománya segítségével „tiszta német”, „tiszta magyar” utódokat, illetve a német x magyar, valamint magyar x német hibrideket hoztunk létre úgy, hogy repülőgépes szállítással kölcsönösen harcsaspermát szállítottunk a keltetőkbe, ahol ugyanazon a napon végeztünk azokkal szaporítást.”

Egy másik kutatásban, amit a Pannon Egyetem, a Halászati Kutatóintézet és a SzIE kezdeményezett (ma összevontan MATE), a fajtajavításnak egy modern, molekuláris módszerét alkalmazzák. Egy nagy genetikai varianciájú szülői állománnyal szaporítást végeznek, és az együtt nevelt utódok közül kiválasztják a legjobban növőket. DNS-ük mintázata alapján megállapítják, hogy melyik szülőpártól származnak. Lévai Ferenc elmondása szerint ez egy kicsit hasonlít a bírósági apasági vizsgálatokra. Remélhetőleg ennek az eredményei is hamarosan felhasználhatók lesznek a gyakorlati tenyésztésben is.

A fajtajavítás, a tartástechnológia és a kifejlesztett táp segítségével sikerült elérni, hogy a várható termés egy halastavon 8-9000 kiló körül várható hektáronként. Összehasonlításként: a természetes vízben 100 kilogrammal számolhatunk hektáronként, míg az átlagos magyar tógazdaságban 7-800 kilogramm lehet ez az érték.

Jelenleg Európa körülbelül 3-400 ezer tonna harcsafélét importál, főleg a távolkeletről. Ehhez képest Magyarországnak 18 000 tonna az összes haltermelése – ebből 4000 tonna harcsa, de az idegenhonos, és kevésbé kedvelt afrikai harcsából. Bercsényi Miklós szerint szürkeharcsából az éves termelés 300 tonnánál is kevesebb lehet.

Ezen változtathatnak ezek a kutatások. Az európai halimport csökkenthető, ha megfelelő minőségű, olcsó, jó minőségű, szálkátlan harcsát állítunk elő. A helyben előállított élelmiszer előnye nemcsak a követhetőség, ellenőrizhetőség, hanem az ökolábnyom csökkentése is, hiszen maga az előállítás is a körforgásos gazdaság szempontjait veszi figyelembe, de a szállítás szennyezésével (és költségeivel) sem kell számolni. A friss halhús pedig (ahogy azt az Élet és Tudomány 2012/51-52- es számában is olvashattuk) nem csak finom, egészséges is – érdemes nem csak karácsonykor fogyasztani!

Bulkai András